BRIGITTE FELDERER, ERNST STROUHAL

Speaking without lips, thinking without brain
Kempelen Farkas beszélőgépe és sakkozó androidja

Az üres órákban

Halála után kétszáz évvel Kempelen Farkas (1734–1804) népsze­rűbbnek tűnik, mint valaha: életrajzokat, történelmi regényeket, szám­talan cikket szentelnek emlékének, a „történelem mellékszerep­lője“¹ a média, valamint a művészeti és tudományos diskurzusok figyelmé­nek középpontjába került.

Kempelen a Mária Terézia kormányzása alatt tevékenykedő felvilá­gosult hivatalnokréteghez tartozott, akit az uralkodói ház fontos feladatokkal bízott meg Magyarországon, valamint a Bánát betele­pítésekor. „Üres óráiban“, amelyeket a habsburgi Leviatán szolgálata meghagyott számára, a bécsi udvarban elismerésért küzdő hivatal­nokok körére jellemzően „kettős életet élt“; rendkívül sokrétű tevé­kenységet folytatott: rajzolt, verseket és drámákat írt, „gőz- és tűz­gépeket“szabadalmaztatott, vízemelőket és csatornarendszert ter­vezett, és hasznos „apróságokat“ talált ki: betegágyat az idősödő Mária Terézia, írógépet Mária-Terézia Paradis, a vak bécsi zongoraművésznő számára.

A legmaradandóbb és egyben legösszetettebb nyomot a történe­lemben beszélőgépe és mechanikus sakkozógépe hagyta hátra.

A beszélőgép – ahogy Joachim Gessinger megjegyzi – lehetővé tette a hangzó nyelv vizualizálását.² Rendeltetése az volt, hogy a siketek is képesek legyenek gondolataik artikulálására, még ha maguk nem is hallhatják a gép által képzett hangot.

Kempelen már 1769-ben bemutatott egy másik készüléket, amely hamar a 18. század végének egyik nagy technikai szenzációja lett. Egy androidot – keleties öltözéke miatt a kortárs források többnyire csak „Török“-ként emlegetik –, amely tudott sakkozni. Története, ami a száraz tényeket illeti, gyorsan elmesélhető: A Török az 1770-es évek elején Pozsonyban és Bécsben tartott néhány bemutatót, 1783/84-ben Kempelen dél-német városokban, Augsburgban és Regensburgban mutatta be, aztán Párizsban és Londonban, végül, a visszaúton Pozsony felé, többek között Frankfurtban és Lipcsében. Kempelen halála után, 1808-tól Johann Nepomuk Maelzel (1772-1838) mechanikus, mutatványos és zenész mutogatta automata-show-jában. Egy közjáték erejéig Napóleon mostohafiának, Eugene-Rose de Beauharnais-nak a magántulajdonába került , majd 1818 után ismét Maelzel mutatta be Párizsban, Londonban, Amszterdam­ban és később az Egyesült Államok keleti partján, ahol 1854-ben egy tűzvész során megsemmisült.

Ha Kempelen sakkjátékosa valóban önállóan működött volna, „a legcsodálatosabb, az ember minden mást toronymagasan felülmúló találmánya“³ lett volna – így Edgar Allan Poe ironikus kommentárja a „Török “ egy richmondi bemutatóját követően. Nos, az már az 1780-as évek közepén is egyértelmű volt, és maga Kempelen sem csinált belőle titkot, hogy az android esetében pszeudo-automatáról, megté­vesztésről van szó: a készülék belsejében egy ember bújt el. Az 1769 augusztusában Brünnben megjelent első leírás szerint a Kem­pelen-féle török egy metaforagép, amely a mai napig megőrizte többértelműségét, s képes olyan allegorikus struktúrákat alkotni, melyeknek elemei mindig újra kódolhatók, kombinálhatók, aktualizálhatók.

A „sakkozó Török“ példáján keresztül az irodalomban, filmben, filo­zófiában mindig feltehetőek az ember és gép identitására (és a különbözőség vágyára) irányuló kérdések, s mindig újra elbeszél­hetők az automataépítő hübriszéről, a szimuláció határairól alkotott történetek , melyek a szemfényvesztőknek a fejlődésbe és a tech­nika üdvözítő erejébe vetett hittől elvakult nyilvánosság fölötti diada­láról is árulkodnak. Nincs még egy 18. századi automata, amellyel kapcsolatban akár csak megközelítőleg is annyi publikáció látott volna napvilágot, mint Kempelen sakkozógépéről.⁴

1783 és 1784 közötti turnéján Kempelen mindig együtt mutatta be sakkjátékosát és beszélőgépét. Akárhol is lépett fel a két készülék­kel, óriási visszhangot váltott ki a kései felvilágosodás publicistái között: csodálkozást és meglepetést, kritikát és szkepszist, mert Kempelen értelmezése korának álomgépezetéről radikálisabbnak bizonyult, mint a többi automataépítőé. Miközben Vaucanson, Jaquet-Droz vagy Knaus automatái csupán már létező dolgokat reprodukáltak, Kempelen beszélőgépe látszólag birtokba vette az emberi hangot, sakkjátékosa pedig az értelmet.

A Török I. Egy blöff mechanikája

„Az a férfi, aki képes volt ilyesmit kitalálni és kivitelezni, végtelen tiszteletnek örvend a szememben, és biztos lehet abban, hogy neve fennmarad.“ (Schreiben über die Kempelische Schachspiel- und Redemaschine, anonym, 1784)

Technikai értelemben a Kempelen-féle sakkautomata három faktor összekapcsolásán alapul: a magnetizmus alkalmazásán a külső táblán végrehajtott sakklépések információinak a doboz belsejébe történő átvitelekor, a játékos elbújtatásán, és a bábu karjainak mozgatását szolgáló precíz mechanikán.

Még ha a török előadásainak legtöbb látogatója számára világos volt is, hogy a bábu karjainak mozgatását ember végzi, vitatott maradt a kérdés, miként képes követni a dobozban elrejtett játékos a külső táblán zajló sakkjátszmát. Kempelen apró magnetikus tűket alkalma­zott, amelyek a tábla aljára voltak erősítve. A sakkfigurák fém magot rejtettek magukban, amelyek megemelték a tűket, amint elmozdították őket. Így a játszma aktuális állása könnyen követhető volt.

Noha a tengeri iránytűt Európában már a középkorban ismerték, a legtöbben még a 18. században is keveset tudtak a magnetizmusról. A magnetikus erők alkalmazása a többség számára misztikus és obskurus maradt. A magnetikus fluidumról vagy „életmagnetizmus­ról“ alkotott elképzelést a fizikai és pszichikai betegségek kezelése­kor alkalmazták. Kempelen ötlete, hogy a magnetizmust használja az információ átvitelére szolgáló technikai elvként, már a 18. század egyik sokszor bemutatott bűvészmutatványában, az úgynevezett „okos hattyúban“ is szerepet kap; ez egy olyan fém hattyú volt, amelyet a mutatványos egy magnetizált kenyérdarabbal irányított.⁵

A török sikerének másik faktora a játékosnak a dobozban történő elrejtése volt. Kempelen minden játszma előtt kinyitotta és bezárta a doboz ajtajait, úgy, hogy a játékosnak volt ideje helyet változtatni. A doboz – a pszeudo-mechanika kivételével – üresnek látszott.

A harmadik faktor az volt, hogy a sakktábla alatt megbújó játékos képes legyen pontosan mozgatni a bábu karjait. A játékkarok meg­tervezésekor Kempelen a pantográf elvét használta fel. A panto­gráf- vagy gólyacsőr-mechanika legkésőbb a 17. század eleje óta ismert volt, s rajzok kicsinyített vagy felnagyított méretben való átvitelére szolgált. A karok mozgatásához Kempelen három dimen­zióban alkalmazta a pantografikus elvet, s ezzel a karok természe­tes mozgásának illúzióját keltette. Két további emelőkar és kötél irányította a fej oldalirányú mozgását és az ujjakat.

A török eklektikus gépezet volt. Kempelen a bűvészmutatványok, a geometria és a fizika külön-külön már ismert elemeiből alkotott új egészet.

A beszélőgép 1. „Kimondok minden francia vagy olasz szót...“

„Én minden egyes francia vagy olasz szót, amelyet előre mondanak nekem, rögtön utána mondatom, ezzel szemben egy kissé hosszú német szó mindig sok fáradságomba kerül, és csak ritkán sikerül egészen érthetőre. Egész szólásokat csak keveset és rövideket tudok megszólaltatni...“ (Kempelen Farkas: Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása, 339.o.)

Az emberi beszéd mechanizmusáról írt tanulmányában Kempelen egy, a beszélőgép működését bemutató részletes használati útmu­tatóval szolgált, jóval azelőtt, hogy a gép valóban működött volna. Nem szakemberek és tudósok kis csoportjához szólt (afféle scienti­fic community-hez ante littera), hanem az érdeklődő olvasóhoz, aki szintén ki szerette volna próbálni magát egy beszélőgép, azaz egy „költségek nélkül létrehozható“ és „különösebb tudomány nélkül“ mű­ködtethető készülék megépítésében, amely az emberi hang minden finomságát utánozni képes.

Kempelen konstrukciója nem ismerte a nyelv, a fogak vagy az ajkak megfelelőjét; egy könnyen formálható gumitölcsér ügyes manipulá­ciója és jó hallóérzék kellett ahhoz, hogy megközelítően felismerhető hangok keletkezzenek. Nem az akusztika törvényei irányították a gépet, hanem a kezelő, aki figyelmesen hallgatta, milyen hangot állít elő a gép. Mindenekelőtt a gumitölcsér volt az, amelynek kezelése az egyéni hangbenyomáson alapult, hol ilyen, hol amolyan formát kellett felvennie. A tervező illetve a kezelő kifinomult hallása és kézügyes­sége volt a gép működésének biztosítéka.

Ahogy Joachim Gessinger beható elemzése kimutatta, a gép meg­tervezése nem az elméleti okfejtéseket megkoronázó lépés volt, noha Kempelen értekezésének felépítése ezt valószínűsíti. A fonetikai leírásokat Kempelen nem az emberi beszédszerv műkö­désének leírásából vezette le, hanem már a gép működési elveiből.

Kempelen beszélőgépe az első komoly kísérlet arra, hogy az egyes hangok képzéséhez ne külön-külön sípokat használjon, hanem eme­lővel, szelepekkel és egy lágy gumitölcsérrel egyetlen síp hangját alakítsa át és artikulálja. Ez volt az első gép, amely a hangképzést nem kizárólag az emberi artikulációs szervek anatómiájának leképe­zésében kereste, hanem döntő lépést tett egy mechanikus és absztraháló rendszer felé, hogy aztán abból következtessen az emberi artikuláció rejtett fiziológiájára.

A beszélőgép 2. A politikai hang

Kempelen gépezetével nem egyszerűen megdöbbenteni akart, és nem pusztán az emberi hang mechanizmusát kívánta feltárni; a beszélőgépet a felvilágosodás javára kívánta fordítani azzal, hogy siketek számára olyan eszközt kínált, amellyel azok hangzó nyelvet hozhattak létre: „Ö sszegyűjtött felismeréseimnek minden haszna, minden érdeme legfeljebb csak abban van, hogy általuk néhány süketnémának beszélni tanítása megkönnyíthető, valamint a hibás beszédű emberek egy részének kiejtése az én útmutatásaim alapján megjavítható.“⁶

Kempelen azonban tisztázatlanul hagyja a kérdést, miként is tölt­hetné be a gép éppen ezt a célt, ha egyszer kifinomult hallásra volt szükség ahhoz, hogy a kívánt hangok létrejöjjenek. Kempelen be­számol egy látogatásról, amelyet Abbé de l'Épée párizsi süketnéma-iskolájában tett, ahol megdöbbentették az egyik siket lány értelmi képességei. Az Abbé érdeklődő közönség előtt léptette fel a tanuló­kat; a látogatók kérdéseket tehettek fel nekik, amelyeket az Abbé egy titokzatos jelbeszéd segítségével fordított le, a tanulók pedig minden­ki számára láthatóan egy táblára írták a francia válaszokat. Úgy látszott, mintha ez a jelbeszéd magának a nyelvnek a történetébe nyújtott volna betekintést, mintha a siketnémák vizuális kommuniká­ciójában egy természetes, a szavak önkényességétől és absztrak­ciójától még nem megérintett nyelv jelent volna meg.⁷

A kortársak szemében a pap a tömegek közös, nyelvek feletti hang­ját találta meg az általa tanított és használt jelbeszéddel. Ez a jelbe­széd mentesnek tűnt az udvari esztétizmustól; egy új, nem történeti­leg kifejlődött nyelvet jelentett, olyat, amely megelőzi az írást. A jel­beszéd mintegy megtestesítette a szabad beszédnek, a tények nyelvének aufklérista eszményét, amely szemben állt az arisztok­ratikusnak tekintett és elutasított retorikai előadással. A siket, mint­egy védetten az áthagyományozódott uralmi rendszerek ideológiáitól és tanaitól, az érintetlen vadember megtestesült eszményeként jelent meg, akinek megadatott a lehetőség, hogy a (jel)nyelven keresztül eljusson az értelemhez, s így egyúttal a feltétlen igazságot is meg­lelje. Csak az újonnan elsajátított nyelv kölcsönözte a siketnémának azokat a jogokat, amelyek őt megilletik. Az új polgárok eddig némán maradt, sohasem artikulált vágyai végre közvetlenül kifejeződhettek.

A beszélőgép ezzel olyan társadalmi teret célzott meg, amely a tükörtermek reprezentációs rendjén túl kellett hogy létrejöjjön: az új emberek nevelésének pedagógiai, terapeutikus terét. Olyan minta­képek születtek, amelyek nem szemlélődést igényeltek, mint a templomokban vagy az udvarokban, hanem úgyszolván meghallga­tást. E pedagógiai nevelés folyamata jobban elemezhető akusztikai, mint optikai metaforákkal.

Kempelen hasonmása

„A kérdés: vajon megfelel-e az emberiség szeretetének, a lelki­ismeretnek és a keresztény vallás alapelveinek, s vajon hasznos-e az államnak egy durva és tudatlan nép felvilágosítása és erkölcsök­re nevelése, manapság már nem látszik olyan nehezen eldönthető­nek.“ (Kempelen Farkas: Grundriß Zu einer Systematischen Landeseinrichtung des Temesvarer Banats 1769-ből, § 36, Hofkammerarchiv Wien, HS 996)

A játék-, író- és beszélőgépek egyedi formáikban tükrözik azokat a szociális és társadalmi változásokat, amelyek az ancien régime-ből a modern államigazgatás felé történő átmenetet jelentették. Az ember differenciált ellenőrzésének és a szervezésnek új formáit fejlesztet­ték ki, az állami irányításban új mechanizmusokat hoztak létre. Az udvari magatartáseszmény helyébe a működésre koncentráló és sikerorientált interakciós stílusok léptek. A 18. század androidja nem az automata volt, amelynek tökéletes szerkezete képes volt a termé­szeti előképek és fiziognómiák megtévesztő utánzására: a tulajdon­képpeni android az ember volt, akit képessé kellett tenni arra, hogy a polgári társadalom része legyen – mint tanuló, mint sikeresen alfabe­tizált és diszciplínakövető alattvaló.

Kempelen sakkjátékosa és beszélőgépe formájában és működésé­ben egy új elrendezési és leképezési elvet tesz láthatóvá, amelyet immár nem itat át a barokk világrend. Ezek a gépek már nem a tár­sadalmi konfliktuson, politikai feszültségeken és rendi alapú meg­kötöttségeken túli emberi lét kérdéseit tükrözik, s nem is az emberi testet mint gépet illusztrálják; mindkét gép megfelel a test újonnan formálódó politikai ökonómiájának csakúgy, mint a hivatalnok eszmé­nyének, aki, szemben a barokk udvaronccal, már csak meghatáro­zott funkciókat és feladatokat lát el. A sakkozó android és a beszé­lőgép a bürokratikus racionalitás hatalmát reprezentálja, amelynek ereje épp abban van, hogy nincs többé egyetlen mulandó testhez kötve. A hivatalnok Kempelen bizonyos értelemben saját modell­szerű hasonmását találta meg az automatákban.

Kempelent 1755-ben fogalmazónak hívták az udvarhoz. Egész hivatali karrierje – mindenekelőtt a Bánát betelepítésében és a rendőrségi szervek kiépítésében 1765 és 1771 között kifejtett kormánybiztosi tevékenysége – a császári házhoz mindig hű alatt­valóként, a közigazgatás és a politika metszéspontján munkál­kodó ügyes technokrataként, a teréziánus felvilágosodás pragmatikus gondolkodásmódja és cselekvési elvei végrehajtójaként tünteti fel.

A 18. század közepén tevékenykedő hivatalnokként Kempelen mindeközben új, egyelőre alakulófélben lévő struktúrákkal szem­besült. Mária Terézia uralkodása alatt formálódtak a modern állam­igazgatás alapjai. Az 1748-ban Friedrich Wilhelm Haugwitz által elindított reformok mindenekelőtt az állam egységesítését és a régi rendi berendezkedés visszaszorítását tűzték ki célul. A nemesség ellenállásával szemben bevezetett modern államigazgatást az írásosság és az eljárások okmányokba foglalása jellemezte. A politikai reformok sora majd minden társadalmi területen vissza­tükrözte a teréziánus felvilágosodás inkább funkcionalitáson, semmint alapelveken nyugvó ügyintézési rendszerét. A hangsúly az egyszerűségen, az egyértelműségen és az egyformaságon volt.

Az egyértelműségben és az ellenőrizhetőségben rejlő produktivitás, valamint az irányítás, a rendszabályozás és a manipuláció lehetősé­gei, amelyek egy gépként funkcionáló bürokrácia racionális cselek­vési elvei és a hivatalnoki erények elsajátítása révén érhetők el, Kempelen minden hivatalnoki elképzelésében megnyilvánultak, de egyúttal megfeleltek automatái felépítési elveinek is.

Az „államgépész“ Kempelen következésképp a teréziánus hivatalnok eszményképét is létrehozta: udvarias, szorgalmas, előrelátó, a játék­ban félelmet nem ismerő– aki saját maga uralkodója. Iróniája talán abban rejlik, hogy az ember mégsem tűnt el teljesen a Leviatánból.

¹ Heuss, Theodor, Schattenbeschwörung. Randfiguren der Geschichte , Stuttgart – Tübingen 1947 (59-66: Der künstliche Mensch. Das Leben des Wolfgang von Kempelen).

² Joachim Gessinger: Auge und Ohr. Studien zur Erforschung der Sprache am Menschen. 1700 – 1850. Berlin, New York 1994.

³ Edgar Allan Poe: Maelzels Schachspieler.- In: uő: Der Rabe. Zürich 1994, S. 360 – 394, 365 (=1836)

⁴ A bécsi Iparművészeti Egyetemen található Bécsi Kempelen Archí­vum (KAW), amely Kempelen gépeinek recepciótörténetét dolgozza fel, kereken 1300 dokumentumot gyűjt össze az 1734 és 2000 kö­zötti időszakból. Mivel jelen tanulmány keretei között lehetet­len akár­csak a legfontosabb bibliográfiai adatok közlése is, ehelyütt négy (ön)utalással kell megelégednünk: (a) Áttekintően Brigitte Fel­derer / Ernst Strouhal: Kempelen – Zwei Maschinen . Sonderzahl Verlag. Wien 2004; (b) A beszélőgép kontextusához: Brigitte Felde­rer (Hrsg.): Phonorama. Eine Kulturgeschichte der Stimme als Medi­um. Matthes & Seitz Berlin. Berlin 2005; (c) A sakkautomata kontex­tusához: Ernst Strouhal: Eine flexible Geschichte. Kempelens Türke.- In: Karl. Das kulturelle Schachmagazin (4/2002); (d) A világi mágia kontextusához: Brigitte Felderer / Ernst Strouhal (Hrsg.): Rare Künste. Zur Kultur- und Mediengeschichte der Zauberkunst. Springer Verlag. Wien/New York 2007.

⁵ Az „okos hattyú“ történetéhez lásd: Volker Huber: Der kluge Schwan. Die lange Geschichte eines Zaubertricks. In: Brigitte Felderer / Ernst Strouhal (Hg.): Rare Künste, lásd 4. lábjegyzet, 313 – 338.

⁶ Kempelen Farkas: Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása, Szépirodalmi könyvkiadó, 1989, 35.o., ford. Mollay Károly

⁷ Az Abbé erőfeszítéseit azonban nem az motiválta, hogy neveltjeit anyagi célok érdekében a közönség elé állíthassa: a pap, aki szemé­lyes vagyonát áldozta a siketnémák képzésére, a keresztény hit titkaiba akarta beavatni védenceit – imádkozni kellett tanulniuk.